Szép napot mindenkinek! Én Péter vagyok, függő, pontosabban politoxikomán. Ez igen furcsán hangzik. Ez azt jelenti, hogy alkohol-, drog- és gyógyszerfüggő vagyok. Mellette szerencsejáték-, és társfüggésem is van. Már elmúltam 50 éves. A problémák gyermekkoromban kezdődtek velem...

Egy nagy családban (9 testvérem van) születtem 5. gyerekként. Édesanyám egy született tündér volt, egész életét a gyerekei felnevelésére szentelte (keresztény, református felfogású családban nevelkedett). Sajnos 10 éves koromban született volna egy 10. testvérem (8 hónapos terhesen a hasában mozgó magzattal bekerült a kórházba, de sajnos az orvosok úgy döntöttek, vagy a pontos igazságot nem tudom), a lényeg: nem maradt életben. Édesanyám követelte a gyermekét... Félrekezelték, elektrosokkolták. Hosszas pszichiátriai kezelés után haza engedték begyógyszerezve. Nem tudtam elfogadni ezt az állapotot, és lázadásként szöktem otthonról. Egy frissen intézetből ki került 19 éves lány külvárosi házába szökdöstem. Természetesen az utcagyerekekkel hamar jó barátságba kerültem. Közérti lopások, italozások és a dohányzás mindennapossá vált az életemben. Többnyire mozikba szökdöstünk be, játékteremben flippereztünk és videójátékot játszottunk. Volt, amikor a rendőrség vitt haza (10 évesen).

Édesapám többdiplomás, tanult polihisztor volt, sajátos teológiai elképzelésekkel (anya- és apaisten). Nagyapám zsidó vallású híres építész családból való. Nagymamám keresztény hitű, szintén híres nemesi családból származó, modern gondolkozású, két világháborút átélt úriasszony volt. A rossz tapasztalatok miatt édesapám úgy döntött, egyikünket sem kereszteltetnek meg. (Vallása miatt sok rokonomat deportálták, a nagyapámat is. Mindenki döntse el, milyen vallású legyen.)

Mivel kezelhetetlen voltam, ÁLLAMI GONDOZÁSBA KERÜLTEM, egyedül a sok testvérem közül. Én lettem a fekete bárány. Nagyon hamar találkoztam a szipuzással (zacskóból toluol hatóanyagú ragasztó inhalálása), ez hallucinációkat is okozott. Sokszor megszöktem, már nem haza jártam ilyenkor, nehogy a rendőrök visszavigyenek. Sokszor egy barátom családjához, vagy a külvárosi házba mentem. Időközben kiszabadult a börtönből ennek a volt állami gondozott lánynak a nagy szerelme. Tőle megtanultam, hogyan kell receptet hamisítani. Persze Noxiront, Parkánt és más tudatmódosító szereket váltottunk ki, meg használtunk.

Jó kézügyességem volt. Befejeztem a 8. osztályt és kikerültem az intézetből. Jó jegyeim voltak, számos rajzversenyt nyertem és kisplasztikákat csináltam mindennek ellenére.
Az intézetbe csak három szakmára lehetett beiratkozni, engem kőművesnek iskoláztak be.
Én a képzőművészeti szakközépiskolát szerettem volna, de erre már nem volt lehetőség. Nagyon nehezen sikerült elintézni, hogy épületszobrásznak tanulhassak.
Végre a családommal élhettem. Ennek ellenére visszajártam a metróállomásokra a csöves, vagy inkább hippi társaságba.

Közben a barátom is állami gondozott lett, és egy szintén állami gondoskodásban élő 15 éves lányt teherbe ejtett. Szökésben éltek. Találtam egy vidéki lakhatási lehetőséget a számukra, a szomszéd tanya eladó volt!! Pénz kellett. Elkezdődtek a betörések, sikerült megvenni a tanyát. Persze ezeket az eseményeket józanul nem tudtam csinálni..
Megszületett a kislány, a barátomék ott maradtak vidéken egy jó ideig.
Közben megérkeztek az újabb drogok az országba: LSD, speed. Kialakult egy nagyobb horda a Moszkva téren. Szerves része lettem, és lassan intravénás használóvá váltam. Fogalmam nem volt, hogy függő vagyok, csak bulinak gondoltam az egészet. A magamba rejtett félelmeket, kisebbségi érzést és önbizalomhiányt a szerekkel orvosoltam. Egy hasonló társasággal jöttem haza a Városligetből. Láttam egy nyugatnémet lakókocsit. Gyorsan rájöttem a nyitjára; ez lett a vesztem, észrevettek minket. Az egyikünkön görkorcsolya volt. Persze éppen neki kellett elhencegnem mit, kivel, mikor és hogyan nyitottam ki. Elkapták, gyorsan elmesélte, amit lehetett. Hamar a rendőrségen találtam magam.
Először éreztem elvonási tüneteket.

A Térre lejárt egy keresztény ember és egy olyan barátom, akivel az intézetben is együtt voltam és együtt anyagoztunk. Elment vele egy gyülekezetbe: gyere le te is, van zsíros kenyér teával, tök buli.
Szerettem volna tisztább életet élni, de többnyire vitatkozni jártam. Más gyülekezetekbe is eljártam: karizmatikus (nyelveken szóló), még a pécsi Taizé-i Világifjúsági Találkozóra is eljutottam. Megtanultam pár éneket, a rózsafüzért és Miatyánkot édesanyámtól már hallottam. SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL, nagyon szimpatikus volt.
Kerestem valami kapaszkodót. Máshol is jártam: elmentem a Krisna templomba, szuper újdonság, de ott is inkább a hibákat kerestem; megtanultam a mantrájukat. Ők nem paradicsomnak hívják, de lényegében ugyan az a cél: „krisnaloka”, egy következő életben. DE ÉN BŰNÖS VOLTAM, BELÜLRŐL IS ROMLOTTNAK, SELEJTNEK ÉREZTEM MAGAM.

Sikerült szakmunkásvizsgát tennem. Épületszobrászként dolgoztam alig két hónapot, és már mehettem is letölteni 8 hónapot a tököli fiatalkorúak fogházába. Nem voltam megijedve, hasonlított az intézethez, és már jó pár ismerősöm ott bent volt. Az első két hónapban elég depressziós voltam, hiányzott valami pótszer vagy alkohol. Gyári monoton munkára vittek ki minket, fém préselés, vágás, nyomogatós vagy pedálos gépek.
Elkezdtem magamban a rózsafüzért mantrázni nyomogatás vagy pedálozás közben. Hamarosan jobb lett a helyzet. A rajztehetségemnek köszönhetően más munkám lett. A gyárban jóformán nem kellett dolgoznom, egész nap rajzoltam kifestőnek való képeket, bent meg szabaduló leveleket, meg fényképeket, még egy rajzszakköröm is lett, szappanból faragtam szobrokat. Esténként azért imádkoztam. Voltak félelmeim, a barátnőm, vajon odakint mit csinálhat.

Végre letöltöttem a büntetésem. Szilveszter napján szabadultam, ennek köszönhetően egy jó hét kiesett az életemből, habzsoltam a szereket, pláne amikor kiderült, a barátnőm rég mással hetyeg.

Dolgozni nem volt kedvem, de létezett a KMK (közveszélyes munkakerülés). Addigra a horda még nagyobbra nőtt, és szinte általánossá vált az intravénás használat. Egy  ötfős mag része lettem. Lopni nem akartam, nem szerettem volna bekerülni újra a börtönbe. Hogy édesapám elégedett legyen, Különbözeti vizsgát tettem és beiratkoztam építésztechnikusnak esti iskolába.
Sajnos közel volt a Moszkva tér, sokszor csak odáig jutottam el. Ott mindig volt fű vagy pia, és mindenhez hozzá lehetett jutni. Ráadásul megismerkedtem egy szintén szerhasználó lánnyal. Vége lett a tanulmányaimnak, félbehagytam ezt is mint sok más dolgot.

Közben a jó barátom megtért és lement Pécsre józanodni, pontosabban a Zengőre, a Mecsek tetejére. Meghívott jópárunkat. Furcsa módon megmosta mindegyikünk lábát, amikor odaértünk.
Irigység volt bennem. Hogyan változott ekkorát. Nyugalom áradt belőle anyag nélkül. Sokat beszélgettük: ha Jézus nevében többen összegyűlnek, akkor ott jelen van. Nemsokára talált egy keresztény lányt a gyülekezetben, összeházasodtak.
Mégis létezik valami, ami ilyen csodát művel.

Behívtak katonának, de egy hét múlva leszereltek, elég fondorlatosan viselkedtem. Nyertem egy kis időt. Irány Olaszország, rokoni meghívó levéllel. Csak egy hónap; persze tovább maradtam, a rokonaim elvittek templomba, szép volt, de jóformán semmit nem értettem és tudtam, hogy nem ehetek az ostyából. Kívülállónak éreztem teljesen magam.

Vissza kellett jönnöm katonának. Csak 1 év után sikerült leszereltetnem magam. Szellemi szabadfoglalkozású utcai rajzoló lettem. Épületeket rajzoltam, de leginkább a haverokkal anyagozgattam. Pár kiállítást csináltam.
Próbáltam tágítani a drogok repertoárját, meszkalin lett az egyik kedvenc, meg persze az LSD. Az élet így teljes hallucinációk sorozata. Mintha egy másik világba éltem volna, egy másik időben. Teljes önámításban éltem.

Újabb leányzó lépett az életembe. Szintén intravénás használó, teljesen egyedi: Krisna-hívő, vegetáriánus. És rendezett anyagi körülmények között élt, fiatalabb volt nálam 7 évvel. Én a szakmámban dolgoztam, Ő indológusnak tanult. Nem jelentett tovább problémát a drog egyre drágább ára. Mindennapos használók voltunk… játszottunk: ezt evéshez…, azt alváshoz… stb. De a baráti horda egy részével véresen megromlott a kapcsolat.
Három év után összeházasodtunk. Boldognak gondoltuk magunkat.
Leálltunk nagyjából. Én iszogattam, azt gondoltuk, egy-egy spangli néha nem árt, ritkábban a párom lőtt egyet. Jött a terhesség.
Extrém koraszülött lett a lányom... 32 cm 620 gramm, a 25. hétre…
Valóban kijózanodtam.

Kék volt az oxigénhiánytól. Folyamatosan imádkoztam. És ígéretet tettem Istennek, többet nem szúrok, csak tartsd életben. Agyvérzése lett, sárgaság, nem zárult a botál vezeték (Botallo-vezeték, az aorta és a tüdőartéria között), a vérvételektől elfogyott a vére… Egész nap az inkubátornál voltunk, váltásban. Mindig jött valami: szemében érburjánzás… rengeteget imádkoztunk, ő Krisnához, én a Mindenható Istenhez, Szűz Máriához, minden problémánál. Tettem az ígéreteket a Mindenhatóhoz, alkudoztam.
Körülbelül 6 év telt el. Közben sokszor italoztam, illetve nyerőgépeztem... Minden kijózanodás után fogadkoztam. Természetesen a lányom volt az életem értelme. Teljesen elajnároztam őt… amire rámutatott, megkapta. Aztán kiderült, hogy félrelépett a feleségem, még egy szerelmi fészket is bérelt, összeomlott minden.
Elfogyott, megszűnt, elillant a bizalom. Fogtam a lányom és egy hónapra elköltöztem vele. Még nem az én tulajdonom volt a lakás, de akivel eltartási szerződést kötöttem, már otthonban élt.
Szép lassan elkezdtek leomlani a fogadalmak. Állandósult a fű és a pia. Persze a párom 10 évig gyesen volt (krónikus asztma, stb.).

Egyre rosszabb lett a helyzet. A lakásomat is kénytelen voltam eladni. Már nem bíztam meg benne, de mégis ragaszkodtam. Kiderültek a megcsalások. Pl. az autóra felvett kölcsönt, és azt egy kameruni férfinak kölcsönadta; persze vele is viszonya volt. Ilyenkor hülyévé ittam magam. Kaptam egy idegösszeomlást... Hogy az albérletet ki tudjuk fizetni, a nevemre vettem egy X5-ös BMW lízingszerződést potom 180 000 Ft-ért. (Most 12 millió tartozás van a nevemen.) Anyagi problémák lettek. Rivotril, tudatmódosítók, és ezekre is ittam, szívtam, stb. Albérletbe kényszerültünk. Tönkrement a vállalkozásom, nem fizették ki a munkáimat (Gresham palota). Még négy évig szenvedtünk. Közben volt egy öngyilkossági kísérletem és kétszer jártam zárt osztályon.

Jött a válás; ennek ellenére együtt éltünk tovább (volt egy haszonélvezettel terhelt tulajdon). Eladtuk a lakást, a foglalóból kiutazott 2 hétre Törökországba. Terhes lett; az első három hónapban én cipeltem a nőgyógyászhoz, hogy tőlem állapotos. Aztán kiderült, hogy egy nigériai férfival Törökországban összeházasodtak, és már a neve is megváltozott. A terhesség is ebből a nászból keletkezett.
Ezt már végképp nem tudtam feldolgozni. Eleve nála hagytam minden pénzt, hiszen hivatalosan a lányunk hozzákerült.
Egy hónap múlva az utcán voltam. Illetve, a nővéremhez elvittem a ruháimat. Ott kb. egy hónapot tudtam lakni. Folyamatosan ittam és anyagoztam - ami a csövön kifért. Pláne amikor kiderült, hogy sikerült kifizetnie, hogy a férje beléphessen az országba. Már a lányomat sem látogathattam.
Nehezen, egy ismerősömmel kivettem egy albérletet. Elkezdtem egy nagy homlokzati munkát (Ybl Miklós palotabérház), sajnos mindenféle vállalkozás nélkül, persze hogy nem fizették ki a pénzem. Tudták, hogy drogozom és megcsinálhatják velem (6 800 000 Ft volt). Eljutottam egy olyan pontra, ahonnét már nem lehet felállni.
Az albérletből kidobtak. Egy fillérem nem volt, és naponta szükségem volt szerre vagy alkoholra (OTP kölcsön). Mindenfajta cég került a nevemre (ez a  tartozás mára 4 000 000 Ft). Tulajdonképpen már nem emberként éltem. Egy stúdióban tudtam lakni, ahol fürdésre nem volt lehetőségem. Megint jött egy munka a Hunyady téren.  Elkezdtem csinálni, közben a stúdió egy óriási esőzésnek köszönhetően teljesen szétázott. Megszűnt a lakhatásom ott is. Egy kocsmában tudtam naponta pár órát aludni.
Végső elkeseredésemben beköltöztem a Hunyady téri homlokzat pincéjébe. Ott sem volt túl rózsás a helyzet: látták, hogy milyen állapotban vagyok, hogy élek. Így normális pénzeket nem láttam. Ha nagyobb összeg jött többnyire drogra, cimborákra költöttem.

Jött a tél és vége lett az építkezésnek. 2015 tele nagyon hideg volt, életem leghidegebb tele. A lányom közben próbált menekülni hozzám, nem jött ki újdonsült, a harmadik világból jött nevelőapjával. Emiatt is sokat őrlődtem. Sikerült egy underground lakásban szállást kapnom. Ez egy összenyitott lakás volt, ebben sem volt normális fűtés. Amikor nem volt kiadva bulizni, akkor tudtam ott „aludni”, illetve fürödni.
Folyamatosan alkohol és drog folyt a lakásban. Egy pár napig bírta a lányom, inkább visszament az anyjához és féltestvéréhez.
Teljesen állatias életet éltem. Többnyire szórakozóhelyeken töltöttem az éjszakát, és reggel, amikor a turisták elmentek, mehettem aludni pár órát.
Jóformán sörön éltem. Sosem felejtem el, szilveszterkor 6 napra ki volt adva a lakás. Borzasztó hideg volt. A legtöbb szórakozóhelyről már ki voltam tiltva, csak az üzlet előtt lehettem. Állandóan koldultam az italokat és nagyon sokszor elmeháborodottként viselkedtem. Ennek ellenére jártam a köröket, persze, hogy alkoholhoz vagy droghoz juthassak. Mellette állandóan jártam a kezelőorvosomhoz Rivotrilért. Minden hazugsággal felírattam: elhagytam, kimostam, stb. Ha semmit nem sikerült szereznem magamnak, egy marék elég volt. Ha túlspeedeztem magam, csak Rivotrillal tudtam aludni. A lényeg az volt, hogy ne a valóságban legyek. Már egy újabb cég volt a nevemen; aki a nevemre íratta, persze mindig csöpögtetett valamit: jött egy kis speed, ital vagy egy pici kokain.

Eközben megpályáztam egy nem lakáscélú helyiséget. Megkaptam, és azonnal beköltöztem. Nem volt benne áram. Februárban kaptam meg, áprilisra lett villanyóra, folyamatosan hordtam bele a kacatokat. Minden szerszámomat odavittem. Vettem gipszet, hogy majd dolgozom; de már képtelen voltam. Úgy tűnt, újra sikerül valahogy. De már csak egy 65 kilós roncs voltam, „reggel”, ha felébredtem, már rohannom kellett, valahogy valamit szerezni.

A lányom újra jött hozzám. Két hetet bírt ott. Alkoholista és drogos hasonszőrű emberek jártak hozzám, afrikai füvesek, kokainosok, kristályozók, hangoskodni. Ilyen hajnalokon többször elhagytam a kulcsot; feltörtem az ajtót. A fölöttem lakó feljelentett. Biztos voltam benne, hogy kiraknak. Vagy csörömpöltem, mert valamit éppen hazacipeltem egy építkezésről vagy lomtalanításból.
Teljesen tudathasadásos állapotba kerültem: valahogy úgy gondoltam, ha telehordom, nem tudnak kirakni. Szó szerint megőrültem. Egyszer megengedte az öcsém, hogy nála fürödjek: telehordtam az erkélyét rózsaszirmokkal, illetve felfaltam két kiló sárgabarackot, a magjaiból a fürdőszoba burkolatára valami érthetetlen mozaikot raktam ki. Szóval már senki nem segített a családomból sem, mindenhol teher voltam. Hajnalban a villamosokon üvöltöztem és szidtam a rendszert, hiszen én soha nem kaptam egy lakást sem, pedig a családomnak több bérházát államosították. A kapott kárpótlási jegyről lemondtam a testvérem javára. Amúgy sem tudtam volna semmilyen tulajdonhoz jutni belőle (69 000 Ft névértékű kárpótlási jeggyel semmiztek ki minket, ráadásul, csak azt lehetett belőle megvásárolni, ha valakinek kiutaltak már egy lakást). Édesapám már korábban elhunyt; mindig mondta, „a házak nem mennek el a helyükről”, azért is gondolkozott nagy családban. Mert biztos volt benne, egyszer a szocializmusnak vége lesz (8 nagy bérház és három budapesti építési telek lett volna az örökségünk).
A lényeg: nem fizettem a bérleti díját ennek a műhelynek. Akinek a strómanja voltam, nem fizette a beígért havi apanázst.
Vállalhatatlan voltam, már szinte folyamatosan remegtem. Még strómannak se vagy jó, mondta. Az aláírásoknál valami alamizsnát dobott; eleve egy üveg itallal, némi droggal jött minden alkalommal. Gondoltam, véget vetek ennek. Bementem a bankba és a cég számlájához hozzárendeltem a telefonszámom. Láttam, hogy tizen-millió forintok forognak heti rendszerességgel a számlán.
Addigra már folyamatosan remegtem. Mint egy hetvenéves roncs, úgy éreztem magam. Koszos, büdös, ápolatlan voltam. Az olvasószemüvegemről leesett a gumi, így az orromon egy nagy sárga bibircsók nőtt. Oda volt készítve egy kis flex favágó koronggal. Sokszor gondoltam, hogy na, most csak a nyakamhoz kell érinteni.

Megfellebbeztem a felső lakó feljelentését, de biztos voltam benne, hogy kidobnak (már megszoktam, hogy mindenhol elzavarnak). Jöttek ellenőrizni a bérleményt. Már szinte bejutni sem lehetett a sok lomtól. Persze hogy nem írták, hogy ott életvitelszerűen lakok… lakhatatlan állapotok uralkodtak. A bejárati ajtó kitörve, a tetején már nem volt egy részen üveg, a rácsok a bejárati ajtó kivételével mind behalmozva, a kirakat mindenféle füzetekkel telerakva, amik a rendszerváltásról szóltak, teleragasztva az üveg értelmetlen bütükivágásból megmaradt hulladékokkal, felfújható női bábu...szóval káosz és kosz. Mindenféle szürrealista képek szétdobálva, cégtáblák szerteszét, egy hotelból kidobott nagy matrac a galérián, körülötte szétdobált ruhák mindenhol. Régi fényképek rólam, a családomról és a lányommal eltöltött olaszországi fényképek, amik talán a legszebb élményeink voltak. A fotó Padre Pio romlatlan testéről… Az összes élményről szétdobálva minden... Előtte a járda homlokzati festékkel „érdekesen” kifestve.
Látszott, hogy megőrültem.
Megjött a papír, hogy továbbra is bérelhetném a műhelyt.
Néztem a telefonom sms-ét, 12 millió most érkezett a számlára. Tudtam, hogy kb. 2 óra telik el, mire továbbutalják. Rohantam a bankba és zároltam a számlát… sajnos, nem sikerült… nem tudtam az elektronikus utalás jelszavát.  De az első utalást meg tudtam csinálni, sőt az ügyfélkapumat is ő kezelte. Csak a 10% maradt a számlán.  
Nem sikerült a tervem. Persze a bérleti díjat nem fizettem ki, azonnal mentem drogért... Próbáltam a lányomnak kompenzálni, rögtön új tablet, telefon, ruhák, stb., de változatlan állapotban voltam. Persze, hogy nem akart velem egy albérletben lakni.
A pénz gyorsan elfogyott. Jött a felszólító levél, hagyjam el a műhelyt x határidővel. Vállaltam egy lakásfelújítást annak reményében, hogy valahogy pénzhez jussak. Minden nap pénzt kértem, már drága volt az egynapi adagom. Már nem tudtam mit csináljak, minden gépem, szerszámom, ruhám a műhelyben volt. A legfontosabb dolgaimat összepakoltam egy bőröndbe, meg pár szerszámot egy ikeás szatyorba beletettem, és mentem az öcsémhez.
Tudtam nagyon jól, hogy hol van a tűcsere, régen még kiállításom is volt abban a teremben. Ez a hely pont abban a házban volt, ahol nevelkedtem. Elvonásra mentem be a helyre. Kérdezte a segítő, miben tud segíteni. Látta, hogy egy normális ember, az öcsém áll mellettem. Nem a megszokott vitamin és hasonló kérdéseket tette fel.
A testvérem beszélt helyettem. Kaptunk egy telefonszámot: Komló.
Felhívtuk... szerdán délben szeretettel várnak Komlón egy meghallgatásra.

Korábban érkeztünk, vonattal. Várattak pontban 12-ig. Már három napja vergődtem az elvonásban.
Megkérdezték, mire volnék hajlandó, hogy megszabaduljak a szerektől, a függőségemtől. Bármire, rögtön mondtam a választ. Gondoltam, ha rosszul leszek, úgyis adnak majd valamit... Hát nem ez történt, kamillateát kaptam. Folyamatosan mennem kellett a mentorommal, a konyhára főzni, csirkét etetni, focizni és csoportokon kellett részt venni. Tulajdonképpen fel sem fogtam pontosan, mi történik, kb. 2 hónapig. Szerencsére egy drogos hajlékony barátom már fél éve ott volt, láttam rajta, hogy mennyit változott, ráadásul egy szobába kerültünk.

Egy hét múlva el akartam rohanni, itt nem voltak kerítések, ha valaki menni akart, mehetett. Szerencsére visszatartottak. Talán két hónap telt el, amikor kezdtem felfogni, miről szól az egész. Egy saját felfogású Isten, békesség-ima és hasonló új nyelvezetű dolgok vettek körül… Lépést kellett írni: ez azt jelentette, hogy a saját életemet a társaim előtt fel kellett olvasni, és közben kérdéseket lehetett feltenni. Így minden pokol eszembe jutott nap mint nap, még ha nem is az én csoportom volt. De azt is megláttam végre, nem egyedül vagyok ilyen nagy bajban, mások életében is vannak hasonló történetek. Esténként elkezdtem imádkozni, a Miatyánkat és a rózsafüzert. Reményt adott, hogy időnként jöttek felépülő függők, akik vidáman nevetgélve meséltek el saját életútjukat, és mindenféle dologról nyíltan és őszintén beszéltek.
Igazából nem hittem, hogy nekem is sikerül megváltoztatni az életem. Nyomasztottak a folyamatban lévő ügyeim, az X5-ös BMW, a cégek a nevemen, a hamis munkáltatóival felvett kölcsönök… Azt gondoltam, képtelen leszek szembenézni ezekkel a jogi problémákkal, pláne józanul.
Jött a hír, egy hozzátartozói látogatáson, hogy a lányom Svédországba ment az édesanyjával, illetve már a második testvére fog születni. Gondoltam, soha nem fogom már látni őt sem. Ez az afrikai letelepedési módszer. Jól ismertem az afrikaiakat. Ezen forgattam magam folyamatosan.
Még a dohányzásról is segítettek leszokni! De hazaküldtek 7 hónap után, mert nem tudtak kimozdítani a depressziómból. Nem látták bennem, hogy akarok élni, de tudták, hogy van akaraterőm, hisz gyerekkorom óta dohányoztam és sikerült lemondani róla. Hiába javult az erőnlétem, a gennyes furunkulus az orromon díszelgett. Belülről is rohadtnak, alkalmatlannak éreztem magam, és rettegtem a jogi procedúráktól is. Nem akartam Pesten maradni, tetszett volna a félutas program Pécsett, de odáig nem jutott el a terápiám.
Nagyon sokat tanultam a függőségről… Ez egy gyógyíthatatlan, halálos betegség, olyan, mint a cukorbaj. Bizonyos szabályok betartásával lehet vele együttélni.

Gyűlésre járás, lépés írás, és minden drogtól, alkoholtól, tudatmódosító gyógyszertől való elhatárolódás: „egy is sok és ezer sosem elég”. Rögtön elkezdtem járni a gyűlésekre, amint a testvéremhez költöztem. Féltem a józan élettől, próbáltam valami alternatív megoldást találni.

Medjugorjéba kellett utaznom, hogy láthassak egy Cenacolo közösséget. A másik öcsém elkísért erre az utazásra. Végigénekeltük és imádkoztuk az utat, szinte minden helyszínen rózsafüzért imádkoztunk. Nem sokat láttam az ottani Cenacolóból, a kérdéseimre olaszul válaszoltak, meg kell tanulni, gondoltam, nem jelenthet gondot, hiszen már beszéltem valamilyen szinten, de az oda bekerülés pontos útját nem tudtam meg. Ezen az úton ismerkedtem meg a közösség egyik tagjával, telefonszámot cseréltünk.
Csodálatos hely volt. Egy mozgássérült tolókocsis ember is részt vett az utazáson. Ketten a testvéremmel vállaltuk, hogy segítünk neki feljutni a köves járhatatlan helyszínekre. Rengeteg segítőkészséget és csodálatos tapasztalásokat szereztem az úton. Ráadásul ott ért utol a leendő munkahelyem telefonja is.
Karbantartó lettem egy hotelban.
Alig pár hét után ki mehettem Szlovákiába egy Cenacolo közösségbe.
Három próbanapot töltöttem ott. Egy kárpátaljai játékfüggő lett ez idő alatt az őrangyalom. A rendszer hasonlított a komlói terápiámhoz. Nagy különbség a reggeli templomi térdelős ima volt, szlovák és olasz nyelven. Folyamatos mezőgazdasági munka, olaszul rózsafüzérrel. A második napon éjjel, ébresztő és sétálós rózsafüzér szinte katonai díszlépésekkel olaszul.
Letelt a három nap és visszamentem a hotelba dolgozni. Nagyon jól éreztem magam ebben a munkakörben. Minden nap reggeli a svédasztalról, a bárszekrényekbe, illetve a raktárakba nekem kellett pakolni az italokat; semmi késztetésem és sóvárgásom nem volt. A szobákban felejtett drogok szintén nem jelentettek gondot, simán lehúztam őket a wc-ben. Szintén beleöntöttem a rengeteg maradék italt.
Úgy döntöttem, maradok a hotelban, nem megyek vissza a megbeszélt időpontra Szlovákiába. Jártam a gyűlésekre rendszeresen, de nem választottam szponzort magamnak, így nem volt késztetésem, hogy írjam az életemet, csináljam a lépéseket. Csak mentem… A gyűlések után voltak személyes beszélgetéseim, amik erőt adtak, hogy ne használjak szereket. Fontos volt ez a közösség. Igaz, maga a gyűlés nem párbeszédekről szólt.

Nem olyan sok idő telt el, hazaköltöztek Budapestre a lányomék. Még a testvéremnél laktam, egyszer-kétszer találkoztam a lányommal. A nevelőapja Svédországban maradt egy darabig, de amint hazaköltözött, kidobták a lányomat az albérletükből. Egy hátizsákkal ott volt a testvérem lakásában. Sürgősen találni kellett egy albérletet.

Isteni szerencsével találtam is egy megfelelő kicsi lakást. A testvéreim mindenben segítettek, úgy tűnt, rendeződött a családommal a már teljesen elromlott kapcsolat. Sajnos addigra már két tartozásom megérkezett a munkahelyemre, elkezdték vonni a fizetésem 50%-át. Rendesek voltak, átjelentettek 4 órába, így maradt annyi pénzem, hogy fenn tudjam tartani a lakást és tudjam biztosítani, hogy a lányom iskolába járjon. Mindenben segítettek a felépülő ismerőseim; lettek hétvégére plusz munkáim.
A közösség egy tagja felhívott és megkérdezte, hajlandó vagyok-e egy általa szervezett istentiszteleten tanúságot tenni és elmesélni az életem. Azonnal igent mondtam. Ez párszor megismétlődött, még egy lelkigyakorlatra is elmentem. Az ő munkahelyén is volt hasonló problémával küszködő hajléktalan, próbáltam átadni a tapasztalataimat.
Sajnos a lányom sokszor el-eltűnt. A barátjához ment, aki füves, de normális srác volt.
Visszaszoktam a dohányzásra és még mindig rendszeresen jártam, de már csak heti egy gyűlésre.
A munkahelyen egy kolléganőm testvére szinte minden hétvégére biztosított munkát. Átemelő szivattyú karbantartó volt, de mellette lakásfelújításokat, illetve konyhabútor építéseket csináltunk. Beleláttam a munkájába is, nem volt gusztusos, de nem volt egy ördöngösség. Ő pont a válását élte meg, ezért sokat italozott. Engem ez nem zavart.
Lett egy partnerkapcsolatom, szinte már hozzám költözött, de szép lassan tönkre ment ez a kapcsolat. Ennek ellenére a heti egy alkalomra eljártam gyűlésekre.
Sajnos a lányom folyamatosan lógott, és nemegyszer láttam rajta, hogy be van állva. Gondoltam, olyan mint a többség, ha tiltom, még jobban csinálni fogja.
Időközben rendeződtek a rendőrségi ügyeim, lezárták őket. Nem kerültem börtönbe, de a tartozások hivatalosan a nevemre kerültek.

Valamit tenni akartam. Hallottam a magáncsőd intézményéről. Az első feltétele az volt, hogy meg kell egyeznie a fizetésem tízéves összegének és az összes tartozásomnak. Így egy hajléktalanokká vált állami gondozottaknak alapított szállón vállaltam másodállást, ahol szintén napi kapcsolatba kerültem a közösség tagjaival. Részt vettem még egy lelkigyakorlaton.
Ekkor már hónapok óta az élettársammal éltem, de még teljesen nem költöztünk össze.
Ez a másodállás azt eredményezte, hogy átlagosan heti két napot éjszaka sem voltam otthon; vagy szombat vagy vasárnap egyáltalán nem találkoztam a lányommal. Ezt ő úgy használta ki ilyenkor, hogy nyugatis vagy kökis punkokkal dorbézolt a lakásban. Persze drogoztak és ittak, ami jópárszor kiderült.
Már szinte nem is jártam gyűlésre. A lányom ismét megbukott, mivel nem járt rendszeresen az iskolába.
Elérkezett az idő, lejárt az éves albérleti szerződés. Új albérletet kellett nézni. Úgy döntöttünk, összeköltözünk a kedvesemmel. Ő hozza a középső fiát, én a lányomat. Szinte egyidősek voltak. Nem is volt az elején nagy gond a lányommal, persze voltak súrlódások: lusta volt és nem járt iskolába, néha eltűnt napokra. Már új barátja volt, aki szintén drogfüggő.
Én a legközelebbi gyűlésre jártam szerdánként. De szép lassan elveszítette a jelentőségét számomra, ráadásul más helyszínre is költözött. Nem maradtam gyűlés után, rohantam haza.
Kiderült, hogy nem felelek meg a magáncsőd elvárásainak (még évekig lehetnek céges követelések). Egy világ omlott bennem össze. Otthagytam a másodállásomat, vettem egy autót, abban reménykedve, hogy azzal újra tudok építőipari munkákat csinálni. Sajnos nem a legszerencsésebb autóvásárlás volt ez, nem kaptam eredeti forgalmit, sem az ő tulajdonszerzésükről kapott dokumentumot. Az eredetvizsgán sem ment át, az eladó fondorlatosan újravizsgáztatta. Nem tudtam átíratni az autót. A munkahelyemen ráesett egy tévé a lábamra, betegállományba mentem.
Megkeresett a kolleganőm, hogy nincs-e kedvem elmenni a férjéhez dolgozni, van üres hely az átemelőszivattyú karbantartó munkahelyen. Van autód, le tudsz járni Dunakeszire, onnét meg céges autóval mész majd tovább. Sokkal jobban jársz, hisz simán feketén 360 000 Ft–ot viszel haza. Két hétig mentem egy kollégával, csak a borravaló napi 5 ezer körül volt. Persze hogy felmondtam a hotelban. Gumikesztyű van, és nem volt olyan bonyolult a dolog, csak egy kicsit gusztustalan.

Pont a volt feleségemmel folytatott záró tárgyalásról jöttem hazafelé egy sima úton, amikor kitört a bal lengőkar. Kaptam kölcsön egy autót a kereskedőtől, amíg megcsináltatta. Odakerült hozzánk két liter nagyon finom házibor, esténként  egy decit megittam belőle (meg sem éreztem). Persze az autókereskedőnek érdeke volt, mert belefolytam az általa vásárolt romház felújításába, épp egy lépcsőt zsaluztam neki, illetve rohangáltam statikus után. A lényeg, jött egy régi Moszkva téri barátom születésnapja, egy kocsmában volt megtartva. Nagyon sok régi ismerősöm volt meghíva. Már jártam oda párszor, de soha nem ittam egy kortyot sem, csak beszélgettem és győzködtem a függő ismerőseimet. Ráadásul ezzel a kölcsönautóval mentem. Gondolatom sem volt, hogy italozni fogok, csak két oo ás alkoholmentes sör volt a hűtőben. Persze ezt lassan elkortyolgattam. Már majdnem három éve tiszta voltam… Rendeltek nekem is egy sört, simán megittam, késő estére már a sokadik füvet szívtam.
Hajnalban értem haza, másnap dolgozni kellett. Hazafelé a volt dílerem háza mellett kellett jönnöm, gondolkodás nélkül arra kanyarodtam. Másnap jó messzire kellett volna mennem dolgozni. Azonban az utolsó címről felhívtak, megint elromlott valami, persze jó sok borravalót adtak, amikor eljöttem onnét. Megígértem, hogy reggel ott kezdek, mondta, nyitva lesz a kertkapu, nyugodtan menjek be, kilencig odaér az édesanyja aláírni a munkalapot. Reggel korán ott kezdtem; sajnos nem mértem fel jól, lementem az autóval a kertbe, egészen közel az átemelő szivattyúhoz, megcsináltam, meg is érkezett az aláírás. De az emelkedőn nem tudtam kimenni az autóval, hiába pakoltam ki a nehéz szivattyúkat, bent ragadtam. Hívtuk a szomszédot, hogy húzzon ki, nem sikerült, túl meredek volt az emelkedő. Közben a telefonommal nem foglalkoztam, gondoltam, sikerül kimenekülnöm az udvarból. Már dél elmúlt, amikor láttam, hogy a diszpécser sokszor, illetve a főnököm is hívogatott. Felhívtam, hogy mi a helyzet… Rögtön üvöltözött, hogy lehetek ilyen barom. Miért nem vettem fel a telefonokat stb., elég ideges lettem, azonnal tekertem egy spanglit és elszívtam.
Amíg vártam, hogy érkezzen, még egyet; amint megjött, folytatta az üvöltözést és észrevette rajtam, hogy nem vagyok józan. Tudta, hogy felépülő függő vagyok. Odaértünk a házához, ami a telephely volt. Mondta, szálljak ki a céges autóból; átkutatta, meg is találta a füves zacskót a kesztyűtartóban. Azonnal elzavart, 3 nap lett volna a fizetésig. Persze közölte, hogy ne is számítsak fizetésre.

Jött az albérlet fizetés határideje, nem volt elég pénzem. Közöltem is a tulajdonossal, hogy kb. mi van. Persze az autómban már minden kacat, csövek bekerült a céges autóból, ezeket a lakás előtti nem használt teraszra hordtam, elég nagy káosz volt. És este már az említett kocsmában merevrészegre ittam-szívtam magamat... Arra ébredtem, hogy az ágyamnál két rendőr és két mentős áll, illetve a tulajdonos és a férje. Azonnal őrjöngeni kezdtem, hogy takarodjanak a lakásból. El is mentek azzal a felszólítással, hogy azonnal tegyek rendet a teraszon és költözzek ki a lakásból. Persze én őrjöngve hülyeségeket mondtam, nagyon megijedhettek tőlem.
Pár nap múlva már ugyanolyan őrületekben voltam, mint annak idején. Összefestékeztem mindent, vagy húsz doboz színezőpasztát szétfröcsköltem a fürdőszobában, nemhogy elpakoltam, a teraszt telehordtam minden kacattal. A lányom, már új drogfüggő barátjával közölte velem „nem vagy az apám”, és elköltözött.
A párom fia szintén elköltözött. A kedvesem még egy darabig tűrte, amit művelek. Már nem érdekelt semmi, állandóan részegen vagy beállva festegettem egy kocsmai kiállításhoz a képeket, közben néha ide-oda kentem egy kicsit. Már semmi nem érdekelt, megint őrült voltam.
Rohantam az autóval a díleremhez, akinek már azóta kifestettem a fél lakását. Hozzá igyekezve behúzta előttem egy 74 éves bácsi, mert megijedt az ételfutár gyors parkolásától. Totálkár az autó, rá három napra megérkezett a papír, hogy átírathatom az autót. Persze bevittem a betétlapot a bácsika biztosítójához; még nem derült ki számomra, hogy törölték a biztosításomat, mivel 30 napon belül nem írattam át az autót. Megint újabb 600 000 forint fizetendő tartozásom lett… Még jobban lecsúsztam... Persze a páromnak sem kellett több, kimenekült Angliába a nagyfiához. Újra kocsmajáró drogos lettem, a megtanult sémák szerint, megint ott voltam, mint a terápiám előtt...

Megalakult a közösség az új helyszínen; beállva mentem a közösségbe szerdán… Szépen kitessékeltetek. De tudom, hogy imádkoztatok értem. Visszajött a párom Angliából, jobban szeretett, mint gondoltam. Sajnos a szereket egyik napról a másikra nem tudtam lerakni.
Elmentem két-három gyűlésre, persze nem szólaltam meg, mégis kaptam a tanácsokat: menjek vissza Komlóra - ne menjek, mert már úgyis megtanultam mindent - ne használjak és járjak kilencven napig gyűlésre.

Eltelt két hónap. Épphogy eldöntöttem, vége a piának, a lakás tulajdonosa csinált egy hamis hónapról szóló bérleti szerződést, ez alapján önkéntes lakásfoglalónak minősült a lakhatásom.

Megfellebbeztem a döntést és elmentem Komlóra a volt terápiás társaim segítségével. A kialakult helyzet miatt jóformán nem tudtam aludni, más volt már másodszor ugyanabba a helyzetbe visszamenni. Kicsit megőszültem; egy hét után úgy döntöttem, hazajövök. Az időközben kivett kicsi albérletbe tértem vissza. Féltem, hogy azonnal visszaesek azon a környéken, az utcára sem mertem lemenni. 8 ker: minden második utcában ismertem egy dílert vagy egy használót.
Elmentem a pszichiáter gondozóba. Sok éve nem jártam ott.
Elmondtam, mi járatban vagyok. Az orvos csodálkozott, hogy kibírtam ennyi évet a pszichiátriai alapbetegségemmel, gyógyszer nélkül. Keresett egy antipszichotikumot, ami nem okozhat függőséget. Elkezdtem szedni. Nagyon elhíztam tőle.

Újra elkezdtem a szerdai alkalmakra járni. Megint közel kerültem Istenhez. Hamarosan lett egy munkahelyem, sajnos így nem tudtam minden alkalommal elmenni. De amint volt lehetőség, újra ott voltam. Direkt úgynevezett szolgálatot vállaltam minden alkalommal, kipakoltam az asztalokat, székeket és részt vettem a terítésben, ételkészítésben.

Nagyon sokat segített a közös imádság.
Egy nekem testhezálló munka felhívott: egy református keresztény intézmény karbantartója lettem.
Közben bonyolódott a helyzet, a lányom a barátjával feltörte a régi albérletet és beköltöztek. Nem tudtam őket illetve drogos barátjukat másként kirakni, csak úgy, hogy visszaköltöztem a régi albérletbe a párommal. Feljelentettem a tulajdonost okirathamisításért.

A lányom munkásszállóra költözött és végre elhelyezkedett, dolgozni kezdett a BKK-nál. Sajnos megismerkedett ott egy még lecsúszottabb, varázsdohányt szívó, nála 14 évvel idősebb férfival. Ő 15 éves kora óta utcán él. Sajnos jött a vírus, leállították a munkájukat, nem volt pénzük, gondoltam, ha pénzt nem is, de bevásárolgattam nekik élelmiszert. Rendszert akartak ebből csinálni, új munkahelyet egyáltalán nem kerestek. A bevásárlások alkalmával közelebbről megismertem fiút.
A tapasztalataim szerint jót nem várhatok, már megtanította a lányomnak, hol lehet ételosztásra járni, illetve beköltöztek egy romházba. Néha eljön a lányom enni, mosni, de a lényeges dolgot, a Személy- és Vagyonőr Bizonyítványát már egy hónapja képtelen idehozni. Pedig más kiút nem lehetséges a számára, kiváltanánk a vagyonőr igazolványát, és elmehetne dolgozni. Közben megjelent a tulajdonos a fizetési követelésével.

Nagyon nagy szükségem van a közös imádság erejére.
Templomokban mindig idegennek érzem magam, nem jól ismerem a szokásrendszert, megkeresztelve sem vagyok.
Nekem ez a közösség kaput jelent a Mindenható Isten felé.
Hiszem, ha Jézus nevében összegyűlünk, ő ott van!